Színek

Filozófusok a kertben

Ada Vilhan kiállítása

Magyarországon évente több mint húszezer, Budapesten több mint ezer művészeti kiállítás nyílik. Ha arra gondolunk, hogy a tárlatoknak ezt a magas számát egyetlen szomszédos országban sem érik el, örömtelinek, mert értékesnek tekinthetjük a hazai helyzetet. Kevesen vannak, akik amiatt bosszankodnak, hogy a magyar képzőművészetet más műfajok uralják, mint a nyugat-európait vagy az amerikait. Ha az ember besétál New Yorkban egy galériába vagy végignézi a legnagyobb seregszemlének számító Velencei Biennálé tárlatait, azt láthatja, hogy azokon 99%-ban nem grafikák, festmények és szobrok, magyarán nem klasszikus képzőművészeti alkotások szerepelnek, ahogyan az a magyarországi kiállítóhelyek esetében megszokott. Nagyságrendileg 1% a nyugati szcénában azoknak a műveknek az aránya, amelyekhez a magyar képzőművészet műfaji perspektívában kapcsolódik. Ez is magyarázza, hogy miért nincs ma nemzetközileg jegyzett kortárs magyar képzőművész, s akiket a közelmúltból számontartanak – Moholy-Nagytól kezdve Hantain át Reigl Juditig – azokat nemcsak az karakterizálta, hogy aktív alkotói időszakukat külföldön élték le, hanem az is, hogy munkásságuk a klasszikus képzőművészeti formák túlhaladásáról, megújításáról is szólt. Ez a helyzet nem azt jelenti, hogy az 1%-nak biztosan nincs igaza, amikor azokat a formákat követi, amelyek a nyugati szcénában utoljára hetven évvel ezelőtt számítottak a kánon legértékesebb formáinak. A korszerűtlenség ugyanúgy hozhat létre értékes, maradandó műveket, mint a korszerű szellem. Erre jó példának tartom a magyar építészet történetének legerősebb korszakát, amikor a neves magyar építészek (Ybl Miklós, Hauszmann Alajos, Alpár Ignác, Schulek Frigyes, Steindl Imre) úgy követték a romantika stílusirányzatát, hogy Nyugat-Európában vagy az USA-ban a progresszív építészek már azon rég túllépve sokkal korszerűbb házakat terveztek, de a magyar teljesítmény nemcsak akkor volt nagy siker – a turisták ma is megcsodálják a Várkert Bazárt, a Budavári Palotát, a városligeti Vajdahunyad-várat, a Halászbástyát vagy az Országházát. Mert ezek különleges, értékes épületek. Ezt a közelítésmódot én a képzőművészetben is hasznosnak gondolom: ne azt értékeljük, ami divatos, trendi vagyis korszerű, hanem mindazt, ami értékes! Félreértés ne essék: a korszerű műalkotások között is rengeteg értékes van (én úgy látom, hogy sokkal több, mint a korszerűtlenek között), de azt állítom, hogy klasszikus formákban is lehet ma jelentős művészi értéket teremteni.

Ma este itt egy olyan kiállításon vagyunk, amelyen klasszikus formákat követő műveket láthatunk. Festményeket, melyek az absztrakt expresszionizmus irányzatához sorolhatóak. Bár a fogalmat már száz évvel ezelőtt is használták (például Kandinszkij műveire), irányzatként csak később, hetven évvel ezelőtt került be a kánonba amerikai művészeknek, a new yorki MoMÁnak és egy remek kritikusnak, Greenbergnek köszönhetően. Izgalmas felfogás ez, melynek nonfigurativitása képes megjeleníteni azt a domináns lelki töltöttséget, amit a művész hordoz. Mit láthatunk az absztrakt expresszionista képeken? Hagyományos kompozíciót nem és klasszikus ábrázolásokat sem. Itt a művész belsője tárul fel: aktuális lelkiállapota, tudat alatti lelki világa, hangulata, az alkotás egyfajta meditatív átélése. Reigl Judit, aki az ötvenes évek végén ilyen stílusú műveket festett, egyszer azt mondta nekem, hogy az ilyen képeket tervezgetés nélkül, spontán lendületből, gyorsan lehet csak írni – ő írásnak nevezte ezt a festést és hasonlónak érzékelte a kalligráfiákhoz. Amikor megnéztem Ada Vilhan festményeit, ha nem is konkrétan a kalligráfia, de a kínai művészet azonnal eszembe jutott, s most is úgy látom, hogy a képek rokonságban vannak a távol-keleti miszticizmussal, mindenekelőtt a zen-buddhizmussal. Jó érzés megnézni ezeket az egyedi műveket az elgépiesedettnek érződő, szabványosított világunkban. Úgy hoznak újat, hogy érezhetően ragaszkodnak a tradícióhoz, mely nem a magyar, hanem a távol-keleti hagyomány része. Ez azt jelenti, hogy keleti képeket látunk most a Keleti Károly utcában? Nem. Viszont a nyugati kultúrkör atomisztikus, lineáris szemléletmódja mellett itt megjelenik a keleti kultúrkör holisztikus és ciklikus világszemlélete is. A képeket erős színek uralják. A legtöbbet a fekete, amit a modern színtan (a fehérhez hasonlóan) nem tekint önálló színnek, de tudjuk, tudhatjuk, hogy az ó-egyiptomi világban a fekete az éj, az örökkévalóság és az újjászületés színe volt, a görög-római kultúrában a férfiak színe, a zsidó vallásban az istenség, a tisztaság, az öröm és a győzelem színe, a Kabalában az értelmet jelképezi (hiszen ez az a szín, amely minden fényt elnyel), a keresztény kultúrában a fekete a halál, a hallgatás, a gyász és a szomorúság színe. A már említett Vaszilij Kandinszkij kidolgozott egy szín- és érzelemelméletet, amelyben a színt az érzelem közvetítésének leghatékonyabb eszközeként írta le. Nála két szín nem fért be a színkörbe: a születést jelképező fehér és a halált szimbolizáló fekete. Nem akarnék nagyon ugrálni az időben, de most két és félezer évvel visszaugrok, Lao Ce-hoz, aki a Tao te King című művében megalkotta a Jin-jang elméletet, ami a harmónia egyensúlyáról szól. Nagyon leegyszerűsítve és összefoglalva: a világon mindent két ellentétes erő hoz létre és irányít, vagyis a sötétség és a világosság egyfajta dualizmusban létezik, kölcsönös összefüggésben mindkettő a másikból nő ki. Lao Ce a jangot nevezte a pozitív, aktív erőnek, a nappal, a világosság, a dominancia jelképének – mindezt fehér színnel jelölte. Szerinte a jin a passzív erő, a lélek, a nedvesség, az éjszaka, a sötétség jelképe – és Lao-Ce legtöbbször feketével jelölte, néhányszor fehérrel. Anélkül, hogy most elmélyednénk a taoizmus izgalmas és gazdag tanaiban, megállapíthatjuk, hogy Ada Vilhan képei a taoizmus felől nézve az univerzum jin-oldalát jelenítik meg. Női festészetnek is lehet ezt nevezni, de nem a feminizmus perspektívájában értelmezve a nőit. Milyen fekete pigmentek jelennek meg a festményeken? Elefántcsont fekete? Az nem. Csontfekete? Az sem. Növényi fekete? Nem. Lámpakorom fekete? Nem. Vas-oxid fekete? Nem. Egy ezeknél is „brutálisabb” szín: a mangánfekete! Ez kitűnő választás, mert ennél ma csak egy erősebb fekete ismert, a kizárólag Anish Kapoor által használt, általa sötétkéknek nevezett fekete, mely a fény 99,6 %-át elnyeli. A fekete mellett több képen megjelenik a sárga – nem az ólomsárga vagy a nápolyi sárga, hanem a kadmiumsárga, ami fényes, világos melegszín és egy szintén meleg, savas, hatásos, aktív szín, a kadmiumvörös. Goethe az általa kidolgozott színtanban ezt a két színt a lágy effektus kifejezőjének nevezte és a moll hangnemhez hasonlította. Ha már a német költőóriást szóba hoztam: ő három színt tartott igazán meghatározónak: a sárgát, a vöröst és a kéket. Ez itt abból a szempontból is érdekes, hogy Ada Vilhan legújabb művein a kék – mégpedig a mangánkék – jelenik meg  hangsúlyosan. Magyarán (a feketén kívül) az a három szín a leghangsúlyosabb a művész alkotásain, amely Goethe szimbólumrendszerében a szellem-test-lélek hármasságát jelöli. De nemcsak ezeknek a motivikus jelenlétével találkozunk Ada Vilhan festményein, hanem a medializált vizualitás és a kontextualizált vizualitás pólusai között a vonatkozások és utalások olyan eltérő formáit is szemlélhetjük, amelyek a napkeleti és napnyugati abszolútum-éhségként leírható hatalmas esztétikai dráma főiránya mellett búvópatakként újra és újra felbukkannak. És van más szín is a képeken: a fehér, konkrétan cinkfehér pigmentek. A tisztaság, a kezdet, az üresség színe. A színelmélettel foglalkozó ismert német pszichológus, Heinrich Frieling szerint a fehér az énközpontú, individualista embereké – olyan szín, amely egyetemes, elvont gondolat forma nélkül. Viselői nagy egyéniségek, de sokszor magányosak, akik saját képzeteikbe menekülnek. Ha megnézzük Ada Vilhan fehér színű téglalap alakú képét, először talán az új kezdet érzetének hatásával találkozhatunk, aztán közelebbről szemügyre véve láthatjuk, hogy mennyire sokrétű, gazdag az a világ, amit előtte egyfajta semminek gondoltunk. Érdemes közelebbről megnézni a többi művet is, újra és újra, mert ma mást mondhatnak, mint tegnap – kóborolni, elveszni lehet bennük. Akad, akinek ez könnyen megy, van, akinek nehezebben vagy egyáltalán nem. Nekik azt tanácsolom, ne adják fel könnyen, próbáljanak meg bekerülni a képek világába. Megtapasztalják majd, hogy érdemes! Olyan kertben sétálhatnak, amelyet filozófusok emlékei – ha úgy tetszik: filozófusok szobrai – osztanak számos izgalmas részre. Mondhatják, hogy nekem ez azért lehet érdekes, mert én a végzettségem szerint filozófus vagyok, de erre én azt mondom, hogy nem! Nincs szükség bölcseleti műveltségre ahhoz, hogy élvezzük ezeket a képeket. Tapasztalják meg a művek auráját! Lépjenek be a műalkotások világába!

A kiállítást megnyitom.

Gulyás Gábor