Soós Nóra
Létezéseink foka
“Ezek a műveim a Látogatók című sorozatom egy legújabb darabjai, melynek inspirációját külföldi utazásaim során átélt múzeum látogatási élményeim keltették fel bennem, amikor megfigyeltem, hogy ha szeretnék megnézni egy kiállított képet, szinte már mindig áll valaki, vagy valakik ott előttem, akik szintén azt az alkotást tekintik meg amire én is kiváncsi vagyok. Ekkor kezdtem el fotózni a kiállítás látogatókat, mert magát ezt a folyamatot, – ahol a műtárgyat figyelő nézőre magára fókuszálok én, mint alkotó, egy primer festmény helyett -valahogy sokkal izgalmasabbnak éreztem.
Megfigyeltem, hogy a szelfi egy kiállított művel, maga a megtekintés élménye: “az én is jártam itt és én is láttam ezt…” érzése mennyivel intenzívebb vágyat kelt az emberek többségében, mint az elmélyült szemlélődés és annak sokkal lassabb, komoly belső koncentrációt igénylő metódusa. Úgy döntöttem egy hosszabb sorozatban foglalkozom ezzel a jelenséggel. “
“A Létezéseink foka című képeimen, különböző életkorú és nemű emberek, figyelnek, néznek valamit. Talán egy képzőművészeti alkotás keltette fel ennyire az érdeklődésüket, talán egy banális hétköznapi esemény; nem tudjuk pontosan. De saját életkoruk, élethelyzetük, belső lényük által ki-ki maga, magán átszűrve éli át a látott dolgot, történést, amiről ugyanakkor még nekünk, a kép terén kívülről rátekintő nézőknek is csak sejtései, érzései lehetnek. Arra gondolok talán nem is konkrét dolgot néznek, sokkal inkább talán önmaguk életére tekintenek rá, nagy csodálkozással és rengeteg kérdéssel, mint valahol mindannyian. Bár lenne válasz gondolják: kik is vagyunk és miért is vagyunk itt pontosan?”
Soós Nóra gondolatai
“Bolygunk balgatagon, tévelygünk, mint kusza indák, hogyha karójuk tört, s nem emelkedik égnek a szőlő. Így omlunk szanaszéjjel a föld valahány övezetjén, s persze, hiúság minden, atyám, bármerre kutassunk, mert mégiscsak kerted ölébe törekszik a lelkünk.Tengereket hasitunk, hogy nyugvást hozzon a síkság tágabb és szabadabb ege, s míg roppant habok árja hányja hajónkat, örül szívünk a poszeidoni táncnak. S mégse telik be! Ahol lágyabban símul a hullám: hív a világtenger! Bár volna, ki kósza hajónkat arrafelé, az aranyló partok iránt igazítná!”
/FRIEDRICH HÖLDERLIN/